Nyaralóközösség a Dunán: Lupa-sziget

Nyaralóközösség a Dunán: Lupa-sziget

Szentendre és Budapest között húzódik meg az egykori tehénlegeltető, pásztorkunyhós szigetecskén az 1930-as évek egyik legnépszerűbb dunai üdülőhelye, eldugott kis paradicsoma, a Lupa-sziget. Fejlődése ugyan mesterségesen indult el, de bensőséges világával a történelem viharait is túlélő zárt kis nyaralóközösséget kovácsolt össze.

A Duna szentendrei ágának déli csücskéhez közel, a sziget és a budakalászi partszakasz között, illetve a néhány éve megépült Megyeri híd árnyékában húzódik meg a Lupa-sziget, ahol sokak szerint jó pár évtizede megállt az idő. A 800 méter hosszú, mintegy 90 méter széles sziget különleges atmoszférája már az odajutás során megmutatkozik. Budakalász felől, egy úszó kocsmán átsétálva találjuk meg a nagyjából 20 személyes kis átkelőhajót, amely a nyári időszakban óránként szállítja át az utasokat – főleg a szigetlakókat, de sok érdeklődő turistát is – a csöppnyi homokszigetre. A szigeten lakók többségének azonban saját csónakja is van, hiszen a nem túl erős sodrású Duna-ágat könnyűszerrel át lehet evezni.

„Elhagyott, buja füves foltnak zöldellett ez a kis sziget a Duna sodrában. Legföllebb a partjának egy részén magaslott néhány öreg fűz és némi rekettyés. Meg a belsejében düledezett egy-két pásztorkunyhó. Azok között sem mindig legelt a kevés számú tehéncsorda, és füttyentgetett a pásztorgyerek a hajók felé” – írta a szigetről bő száz évvel ezelőtt egy novellájában Tersánszky Józsi Jenő. A szigetet egy jó évtizeddel Tersánszky romantikus leírása után, 1932-ben a Dánosi és Fehér Helveta nevű cég, jól átgondolt és szépen kivitelezett tervek alapján kezdte felparcellázni, ahol azután kiépült a megfelelő infrastruktúra is. Ekkor kapta Luppa Péter, 19. századi mérnök, politikus nyomán mai nevét. Aki telket vásárolt, aláírta a Lupa Bizottság által meghatározott alapszabályokat, amelyek biztosították a békét és a kulturált üdülést. Nyeles telkekre osztották a szigetet, vagyis a vízpartiaknak szolgalmi útjuk lett a főút felé, a belső telkeknek pedig kijáratuk a vízre. A Helvetia Társaság hírverése nyomán parcellázott sziget pár év alatt szinte megtelt.

Mivel a kicsiny szigetet 2-3 évente komolyan el tudja önteni az árvíz, így a nyaralóházakat lábakra építették, vagy az alsó szinteken könnyen kiüríthető tárolóhelyiségeket hoztak létre, így adva jellegzetes arculatot az egész területnek. Az első üdülőkön jól érződik a korra jellemező modernista építészeti világ, etalonként tartják számon Kozma Lajos bauhaus stílusú épületét, amelyet Páger Antal megbízásából tervezett. Noha később több stílus is megjelent a szigeten, mégis sikerült aránylag egységben tartani építészeti világát.

A nyolcvanéves platánossal árnyékolt sziget – amely lényegében egy „főutcának” nevezett központi járda köré épült telkekből és szolgalmi utakból, azaz minden telekről a vízhez való lejutási lehetőségből áll – központját a Diós-féle kocsma alkotja, amely egyben egyfajta vegyesboltként is működött, ugyan erre ma már leginkább csak a pult felett meghagyott „tészták, konzervek, pipere” feliratok utalnak. Ez a sziget egyetlen közösségi tere, amely azokon a napokon is lelkesen tart nyitva, amikor egy ember sem téved be ide – igaz, ez ritkán fordul elő. A szigetnek a tősgyökeresnek számító nyaralóközössége mellett néhány állandó lakosa is van, akik szerint a tél sokszor kihívásokkal teli, de mindezek ellenére leírhatatlan érzés mindennap ebben a Duna közepén megbújó kis paradicsomban ébredni.

(Fotók forrása: Flickr)